Egy barátomat mentem meglátogatni, de még sosem voltam arrafelé. Az Amerikai utat hamar megtaláltam, de onnan már nehezebb volt, a kórháznak van egy csomó épülete, szárnya.

Elindultam az úton, nézegetve jobbra-balra, hogy hol a bejárat. Egyszer csak egy kis kapuhoz értem, amire ki volt írva "Kórház".

Nem éppen ilyennek képzeltem a főbejáratot, de mindegy, egy próbát megér. A kapu mellett állt egy kis bódé, gondolom a portásfülke lehetett. Nyitva volt az ajtaja. Ücsörgött bent két vörös orrú bácsi, kártyáztak.

- Jó napot! Az Amerikai úti kórházat keresem.

A két bácsi kártyázott tovább, rám sem hederítettek.

- Elnézést, tudnának segíteni? - próbálkoztam újra. - Az Amerikai úti kórházat keresem!

- Ez itt egy kórház - felelte az egyikük.

"Kösz szépen, sokat segített" - mondtam magamban. Aztán azon gondolkodtam, hogy próbálkozzak-e még. Ekkor ért oda egy idősebb hölgy, fehér köpenyben. Arra gondoltam, biztos egy ápolónő.

- Jó napot - fordultam hozzá. - Tudna segíteni? Az Amerikai úti kórházat keresem.

- Igen, ez a kórház. Kit keres? - kérdezte.

- Az egyik barátom stroke-ot kapott. Meg tudná mondani, hogy hol találom?

- Hogyne - mondta a hölgy, és gondolkodott egy kicsit. - És miért van itt a barátja?

Ekkor kicsit elbizonytalanodtam.

- Hát, ahogy mondtam, volt egy stroke-ja...

- Hány éves?

- Huszonnégy.

- Hmm... Milyen fiatal. Milyen szomorú - mondta a hölgy, és bánatos képet vágott.

Kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Kérem, meg tudná mondani, hogy melyik osztályt kell keresnem?

- Miért, kit keres?

Ekkor én majdnem elsírtam magam, az egyik bácsi meg elkezdett röhögni. Aztán szabadkozott.

- Bocsánat, de nagyon vicces, ahogy egy elmebeteggel próbál társalogni. Mellesleg a fő kórház lentebb van az úton, jobb kéz felől.

Nem tudtam, hogy jól megmondjam-e neki a magamét, vagy inkább szó nélkül menjek el, de inkább az utóbbi mellett döntöttem.

Magamban dohogtam egy kicsit. Igen, szívesebben beszélek egy kedves elmebeteggel, aki próbál segíteni, mint egy ittas portással, aki rám se bagózik!