"Miért nem mész Oszkárral?"

Nem értettem, hogy mi ez az Oszkár-mánia. Egyre több ismerősömtől hallom, hogy rendszeresen utaznak így. Számomra teljesen megdöbbentő volt az elején a gondolat. "Micsoda?? Üljek be egy vadidegen autójába, aki lehet, hogy pszichopata, és órákig autókázzak vele, meg bájcsevegjek? Kizárt!"

Leginkább az tartott vissza, hogy utazás közben 3 dolgot szeretek csinálni: zenét hallgatni, filmet nézni, aludni. De ha Oszkárral megyek, akkor beszélgetnem "kell". Az élményeik alapján úgy éreztem, hogy az oszkárosok egy nagy család, ahol mindenki jófej, vidám, és végigbeszélgetik az összes utat. Barátságok alakulnak, régi ismerősök találkoznak, szerelmek szövődnek...

Na, én ebből nem kérek. Én antiszociális vagyok, mindenki hagyjon békén. Jó lesz nekem a kényelmes vonat, ott tiszteletben tartják a magán szférámat.

De ekkor váratlan dolog történt: vágányzár.

Újra utazni szerettem volna fel Pestre a családhoz, de sajnálattal láttam, hogy csak egy darabig megy a vonat, pótlóbuszra kéne szállni. Ekkor döntöttem úgy, hogy mégiscsak beadom a derekam. Regisztráltam Oszkáron. Kaposvár-Budapest közvetlen út, nem kell átszállni, no meg olcsóbb is - ilyen előnyök mellett kész vagyok vállalni a kötelező csevegést.

A honlapon láttam, hogy rajtam kívül lesz még egy utas, valószínűleg a sofőrrel is eleve lesz már valaki. Négyen utazunk majd. Találkozó 5-kor a mekinél.

Már előtte 5 perccel megérkeztem. Mikor körbenéztem a parkolóban, még nem láttam az autót, de egy fiatal lány gyanúsan várakozott egy kisebb bőrönddel. Ő is észrevett engem, és odajött "Szia, te jössz fel Pestre Oszkárral, ugye?" Bevallottam, hogy igen. "Klaudia vagyok" mondta, és én is bemutatkoztam.

Aztán jött egy-két perc kínos csend...

"Szoktál Oszkárral utazni?" kérdeztem, mert ez még a csevejnél is rosszabb volt. "Igen rendszeresen utazom így. És te?" "Nekem ez lesz az első." "Tényleg? De jó."

Megint volt egy kis szünet, hogy kipihenjük az erőltetett beszélgetés fáradalmait.

"Hm, már itt kellene lennie..." "Tényleg, már elmúlt 5..."

Pauza.

"Szeretek amúgy így utazni. Érdekes emberekkel lehet találkozni, jókat szoktunk beszélgetni. Én eddig csak jófej emberekkel találkoztam. Mindenki kedves volt... meg pontos..."

Újabb szünet. Ekkor - kb 10 perces késéssel - megjött a sofőr. "Gyertek, üljetek be."

"Esetleg a bőröndöt berakhatom a csomagtartóba?" kérdezte Klaudia. "Ja, persze."

Beszálltunk - a sofőr mellett ült a barátnője -, aztán elindultunk.

És utazunk. Néma csöndben. A sofőr vált egy-két szót a párjával, de mi mintha ott se lennénk.

Azt veszem észre magamon, hogy bosszant a viselkedése. Milyen oszkáros az ilyen? Nem is kér bocsánatot, hogy késett. Nem szabadkozik. Nem kérdezi tőlünk, hogy utaztunk-e már így. Ő sem mesél korábbi tapasztalatairól. Nem is vesz rólunk tudomást.

Aztán rájövök, hogy ez mind nem is baj. Hiszen pont ezt akartam. Hogy hagyjanak csendben utazni. Hát, most megkaptam.

Így hát kényelembe helyezem magam, és az út hátralévő részét végig alszom.

Pestre érve kirak minket a Népligetnél. Együtt megyünk pár métert az aluljáróig.

"Na, milyen volt az első utad?" kérdezi Klaudia.

"Hát... Nem volt túl barátságos a sofőr."

"Igen, ezen én is csodálkoztam. Eddig mindig olyan jókat beszélgettünk."

Igen, tényleg furcsa volt. Persze pont ilyen utazásra vágytam. De azért igazán beszélgethetett volna velünk!