Feri ment az utcán. Egyszer csak Kati termett mellette.

- Szia Feri!

(„Jaj, ne! Ez a Kati levakarhatatlan!”) – Szia.

- Hogy vagy?

- Jól. („Tudom, hogy azt illik kérdezni >És te?< de egyáltalán nem érdekel, hogy hogy van!”)

- Fúú, örülök, hogy összefutottunk, szeretnék kérni tőled egy szívességet!

(„Fogadjunk, hogy telefonálnia kell, de nincs itt a telefonja! Elkéri az enyémet, aztán órákig cseveg rajta!”)

- Tudod, nagyon, NAGYON fontos lenne, hogy felhívjak valakit! De sajnos otthon felejtettem a telefonomat. Kölcsön tudnád adni egy fél percre a tiedet?

(„Tudtam. Méghogy fél perc? Persze. Az előbb töltöttem fel a telefonomat, de nem akarom, hogy lemerítse!”) –Nagyon sajnálom, de nincs nálam. Otthon hagytam.

-Ó, de sajnálom.

Ahogy mendegéltek tovább az úton, egyszer csak, beleestek egy gödörbe. Próbáltak kimászni, de nem sikerült. Kiabáltak segítségért, de senki nem ment arra.

- Fel kéne hívni valakit, hogy kiszabadítson – mondta Feri.

- Igen, az jó lenne. Kár, hogy nincs itt a telefonod.

(„Hú, tényleg! Nem telefonálhatok, mert azt mondtam, hogy otthon hagytam.”)

Így hát, várták, hogy kiszabadítsa őket valaki, míg éhen nem haltak.